2012. március 29., csütörtök

Apró csaták

Az utóbbi időszak a nagy ráébredésekről, csodálkozásokról szólt. Olyan kérdésekben fedeztem fel "az élet alapigazságait", amiben már a kezdetektől fogva egyértelműnek kellett volna lennie, hogy miért úgy van, ahogy. 

Az egyik ilyen, hogy minden rajtunk múlik, a saját döntéseinken. A napokban olvastam a céges fórumon egy bejegyzést, ami a döntésekről szólt és egy, már korábban olvasott cikken alapult. Ahhoz, hogy dönteni tudjunk, kell egy döntési helyzet: tudni kell, mi a cél, hol vagyunk most és mik a választási lehetőségek. Ha erre a három kérdésre tudod a választ, akkor könnyedén el tudod dönteni, hogy mit, miért teszel, illetve mit tehetnél annak érdekében, hogy te irányítsd a saját életedet. 

A döntési lehetőségek felismeréséhez az átlagnál nagyobb tudatosság szükségeltetik. Néha úgy érzem, a rosszabbik fajtából vagyok - én vagyok az a típus, aki a legjobb barátjától is képes Google Calendar meghívót kérni, hogy ne felejtse el a közös kávézást. Sokáig úgy gondoltam, hogy fura szokás minden lépést beírni a naptárba, de már látom, hogy ez a tudatosság első lépcsőfoka. Egy kedves ismerősöm fogalmazta meg ma: "a legtöbb ember szarik az egészbe". A legtöbb ember a pillanatnak él, minden következetesség nélkül; az lesz, amit oda sodor az szél, ott eszünk, ahol épp kedvünk szottyan, akkor megyek edzeni, ha lesz rá idő. A következetesség hiányának ellenére sokan tesznek nagyvonalú fogalmakat, amivel természetesen az első adandó alkalommal felsülnek, majd a kudarcélmény kényelmében élik tovább mindennapjaikat, mondván, képtelenek a változtatásra.

Ahhoz, hogy felépíts magadnak egy stabil, nyugodt életet, irtó következetesen kell gondolkodnod. El akarsz járni futni, ok. Miért pont futni? Mit akarsz elérni vele? Mikor lesz rá időd, amikor úgy alakul? Milyen edzésterv szerint, hogyan, hol?... Mit gondolsz, hogy fogod érezni magad, amikor az első szigetköröd első 200 méterén szinte összeesel, mert ész nélkül nekiindultál a világnak? Úgy van, legszívesebben kihajítanád majd a futócipőt, ha nem abban kéne hazamenni, akkor egyenesen bele a Dunába. 

A következetesség akkor működik, ha tudod, mi a célod, elgondolkoztál már az okokon. Nekem volt egy olyan időszakom, amikor úgy gondoltam, hogy mindenképp tovább akarok tanulni, mert csak. Reális ok nem volt rá, ez volt a szívem vágya, mert nagyon fancy dolog az egyetemen kávézgatni, házi dolgozatokat írni, néha mellékesen órabérben dolgozni egy jónevű cégnél, ami majd a sokadik diploma után jól mutat az önéletrajzban. Jött azonban a törvénykezés, a keretszámok változása miatt nem indult a kinézett mesterszakom, ott álltam, hogy akkor most merre is menjünk tovább. Miért akartam én tovább tanulni? Szükség van rá a szakmámban? Kérte már bárki is tőlem bármelyik papíromat is? Az utóbbi két kérdésre a válasz nem volt, így inkább kiválasztottam a számomra megfelelő munkahelyet (az azt övező döntési helyzetről inkább ne is beszéljünk) és elmentem dolgozni. Nem hiányzik az egyetem.

A mindennapok tele vannak ilyen kisebb-nagyobb csatákkal. Mind egy-egy döntési helyzet, amit ha nem figyelsz, fel sem ismersz, mert egy-egy cselekvés már rutinná vált. Hosszú ideig szokásom volt, hogy ha a kedvenc szépségszalonom közelében járok, beugrom egy fagyira a pár sarokra lévő fagylaltozóba, mert olyan isteni dolgokat főznek. Egy ideje elkezdtem konditerembe járni, futni; ma pedig elmentem fodrászhoz, sőt, még egy kis időm is volt előtte. Elmentem a fagyizóba, miért is ne mentem volna, mindig megyek. Megálltam azonban az ajtóban, végignéztem a pulton és rájöttem, hogy lehet, hogy nehéz lesz, mert egyrészt sóvárgok a cukor után, mintha az lenne az éltető erő, másrészt keresnem kell más programot, amíg várok, de most azonnal sarkon kell fordulnom és el onnan jó messzire (legalábbis olyan helyre, ahol nem ilyen csábító a fagylaltos pult).

Győztem, 1:0 ide. Egy rossz szokásnak ellen tudtam állni. Miért mondom, hogy rossz szokás? Mint korábban is említettem, a döntési helyzethez cél is szükséges. Az én célom jelenleg az, hogy az orvosom utasításait követve betartsam a diétámat és a kiírt mozgásadagot (lehet, hogy ez nem cél, hanem eszköz, de jelenleg célnak számít). Ez az a cél, aminek a figyelembe vételével dönteni kell, hogyan viselkedek egy adott szituációban, a fagyizás pedig eléggé ellene ment ennek, a prioritása pedig közelében sincs a kitűzött céloknak. Tegnap este automatikusan néztem volna a következő Mad Men-t, ehelyett felpattantam a trolira és elmentem edzeni, este fél 10-kor. Tudtam, hogy két epizódnál kevesebbet úgysem nézek meg, annyi idő alatt pedig akár egy 60 perces kardió edzést is megcsinálhatok, ami nagyobb haszonnal jár, mint Don Draper bájainak bámulása. Ha sorozatozni van időm, akkor edzeni is. 

Be kell vállalni ezeket a kis csatákat, amelyek minden percben szembe jönnek azért, hogy utána elégedetten hátradőlhess és elalvás előtt tudd, hogy másnap mit és miért fogsz csinálni - érezd, hogy amennyire lehet, a te kezedben van az irányítás.

2012. március 14., szerda

Az ajtó (2012)

Nehéz erről a filmről írni. Nem olvastam korábban a könyvet, nem sokat tudtam Szabó Magda életművéről sem (ez mondjuk azóta sem változott), az egyetlen, amit tudtam róla, hogy Szabó István rendezte és Helen Mirren minden bizonnyal brilliáns lesz. Nem tévedtem.

Az ajtó egy szombat koraesti vetítésére estünk be. Ritkán láttam eddig ilyet, egy kisebb teremben telt házzal futott a film, a nézők átlag életkorát a testvéremmel jelentősen rontottuk; a történet erejét jelzi, hogy a végefőcím már 2,5 perce futott, mire az első nézők felálltak a székükből. Szabó István filmje letaglóz, földbe döngöl. Hihetetlen hatása van, nekem gyakorlatilag tönkretette az estémet - csak a film fájdalmas üzenetére tudtam gondolni.


A történet alapjai talán közismertek: Magda (Martina Gedeck) újra publikálhat, férjével új lakásba költöznek, ahova már kell neki a segítség ahhoz, hogy zavartalanul dolgozhasson, ezért felkéri bejárónőnek a szemközti házban lakó Emerencet (Helen Mirren). Emerenc szolgálatát ki kell érdemelni: csak azután áll munkába, hogy megbizonyosodik arról, az írónő és férje becsületes, rendes emberek. A film a két nő kapcsolatának alakulását meséli el, a köztük lévő apró háborúkat, egymás iránti tiszteletüket, szeretetüket, majd Emerenc összeomlását, az írónő árulását. 

A két színésznő játéka lenyűgöző, teljes valójukkal átadták magukat a figuráknak, egy-egy pillanatásban, apró mozdulatban ott van a teljes érzelmi háttér. Eperjes Károly szereplésétől féltem, az utóbbi időben nehéz volt komolyan venni, itt azonban kellemes hátteret ad Mirren és Gedeck számára.

Tényleg nehéz ezt okosan. Maradjunk annyiban, hogy nézzétek meg, de ne számítsatok matinéra.


"Ez a könyv nem Istennek készült, aki ismeri a zsigereimet, nem is az árnyaknak, akik mindenre tanúk, és figyelik ébrenlétem és álmaim óráit, hanem az embereknek. Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam:  én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni."

2012. március 12., hétfő

Un heureux évenement (2011)

Kezdem megkedvelni a francia mozit. Talán kissé korai kijelentés lehet ez úgy, hogy mindössze ez a harmadik francia film, amit életemben láttam, de ennek ellenére megkockáztatom, hogy valóban így van. Ismétlem, három francia filmet láttam eddig (Mes chéres études, Intouchables, Un heureux évenement), de magával ragadott a báj, könnyedség, természetesség, ahogy a történeteket mesélik.


Az Urániába sikerült betévednem péntek este, egyedül, miután láttam a heti premierfilmes hírlevélben, hogy játsszák ezt a filmet és rövid netezés után összeraktam, hogy az Urániában lesz úgy, hogy belefér és útba is esik. Persze ha az ember egyedül megy moziba, akkor minden belefér, mert mindegy, mikor, de ez most a másik kérdés. Uránia. Most voltam ott először. Gyönyörű, csendes, elegáns. Drágább, mint egy bevásárlóközpontban található mozi, de más is a hangulata. Itt nincs közepes popcorn menü, de nem is kell, ide filmezni jár az ember, nem gyorskaját rágcsálni.

A film, magyar címén A legszebb dolog, egy francia pár életét mutatja be - közös életüknek azt a szakaszát, amikor várva-váratlanul megérkezik az első közös baba. A film nem akarja azt sugallni, hogy ez könnyű, azt sem, hogy nehéz, azt sem, hogy véletlenül se csináld úgy, ahogy ők teszik. Egy pár, egyetlen párkapcsolat, egyetlen új élet. Szerelem, szeretet, tűréshatárok, önfeláldozás, önmagunk keresése, a másik kínzása 107 percben. Érdemes megnézni, ha már unod a kaptafára készült hollywoodi filmeket.

Nekem egyébként az kedvenc jelenetem az, ahogy megismerkednek és eljutnak az első randiig. Szeretném hinni, hogy létezik ilyen.

Nem szeretnék a történetről mesélni, mert amiatt kell megnézni. Itt az [origo] kritikája.