2012. augusztus 27., hétfő

A béka és a gólya esete

Apukámnak volt egy ilyen pólója kiskoromban, ugyanez az ábra volt rajta kék körvonalakkal.
Imádtam.


2012. augusztus 26., vasárnap

Egyetem alatt dolgozni kell

Júliusban kaptam meg a diplomámat a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Karában gazdaságinformatikus BSc képzésén (előtte meg feleskettek közgazdásznak, pedig higgyétek el, nem vagyok az, informatika szakterülethez tartozik a szakom - de ez már egy másik kérdés). Hogy miért olyan érdekes ez? A húgom most szintén ezt a szakot kezdi meg, 4 évvel utánam. Igazából még ez sem érdekes annyira. Ami miatt sokszor eszembe jut mostanában ez a kérdéskör, az a testvéremmel folytatott viták sorozata a tanulmányok és az egyetemi élet finanszírozásával kapcsolatban.


Úgy látom a szemem előtt lévő fiatalokon, hogy azt gondolják, a szülők és a diákhitel majd mindent megoldanak, jelentkezhetnek akár költségtérítéses képzésekre is, hiszen a menő egyetemek elvégzése után remek állásuk lesz, könnyen telik majd a törlesztőkre, ők pedig az álláskeresésre abszolút felkészületlenül, de bulizástól jócskán lelakott idegekkel ugyan, de szórakoztató egyetemi létük teljes tudatában veszik majd át a bársonykötésest. A legtöbb diák terveiben nem szerepel, hogy bármilyen állást találjanak maguknak már a kezdetektől fogva és részt vegyenek a tanulmányaik finanszírozásában és ez az, ami megfogott.

Ami dühít ebben a hozzáállásban, az jellemzően az, hogy azt hiszik, hogy ez ennyire egyszerű és őszintén hisznek benne, hogy így lesz. Hisznek abban, hogy a friss és ropogós papírjuk elég lesz arra, hogy pillanatok alatt megkapják az álomállást minden munkatapasztalat és felkészületlenség nélkül. A legszebb, amikor a lezser, diákhitelből tengődő, dolgozni nem nagyon akaró hozzáállásra az a mentség, hogy máshogy nem menne, hiszen a munka rengeteg időt vesz el. Van egy jó hírem esetleges kezdő egyetemista olvasóim számára: a legtöbb munkahelyen magasról tesznek arra, hogy téged csak átrugdostak a vizsgákon vagy summa cum laude teljesítetted (pláne, hogy például a BCE kimeneteli követelményei csak 0,25-ös súllyal veszik figyelembe a teljesített tárgyak átlagát).

Már az iskola elkezdésekor is a diplomával szerezhető álláshoz járó soknullás számok ugrálnak a felvételizők szeme előtt - ha annyi embert érdekelne valóban az informatika, mint ahányan felvételiznek rá, már nálunk lenne a második Szilícium-völgy. A legtöbb diák az alapján választ szakot, hogy melyikkel a legkönnyebb jó álláshoz jutni. Ha egy kicsit konyítanak is hozzá, akkor még jobb, ha még az érettségi tárgyak is passzolnak, az maga a kánaán. Mivel ez a fő szempont, a leendő szakma iránti érdeklődés is jelentősen visszaesik majd az első vizsgaidőszak után - ha nem elég kitartó az illető, akkor elkedvtelenedik, nem érzi jól magát, de természetesen nem keres más szakot, hiszen az eredeti szakból jön majd a jó fizu. Innen pedig egyenesen következik az, hogy meg sem próbál minél előbb elhelyezkedni a szakmájában, így gyakorlatilag nulla lelkesedéssel és hozzáértéssel kerül ki a munkaerőpiacra, persze soknullás fizetés nélkül amiből nehéz lesz törleszteni az évek során felhalmozott diákhitelt.

Az egyetem melletti munka mellett szeretném letenni a voksomat több okból is: egyrészt jelentős terhektől szabadítja meg a családot, ha nem ők állják az összes bulit a félév során, másrészt még a legminimálisabb munkatapasztalat is kiemeli a tömegből azt a néhány fecskét a diplomaosztó után (kis szerencsével már előtte is).

Természetesen van, akinek sikerül jó állást találnia anélkül, hogy az egyetem alatt a kisujját is mozdította volna, nem állítom, hogy nincs ilyen. Ettől függetlenül hatalmas hiba már az egyetem kezdetekor abban bízni, hogy a diploma mellé zsíros állásajánlat is lesz csak azért, mert jár. Nem jár, meg kell érte küzdeni. Olyan meg pláne nem jár, amiből kapásból milliós adósságot fogsz törleszteni, ezzel békélj meg.

The Five-Year Engagement (2012)

A szokásos mozimaraton úgy tűnik, ezen a hétvégén kimarad, egyelőre egy film és egy könyv volt terítéken. A szombat esti filmünket nem én választottam, de szerencsére bízhatok a mozipartnerem ízlésében, így nem volt panasz: Emily Blunt és Jason Segel egyik legújabb filmjét, a The Five-Year Engagement c. romantikus vígjátéknak beállított darabot néztük meg.


Fontosnak tartom megjegyezni, hogy attól, hogy van benne néhány vicces jelenet, még nem nevezhetjük vígjátéknak. Hasonlóan a korábban említett Hope Springs (2012) című filmhez, itt sem beszélhetünk igazi romantikus komédiáról. A The Five-Year Engagement egy fiatal pár hosszú éveken át alakuló történetét mutatja be. Az első találkozás után pontosan egy évvel megtörténik az eljegyzés, hatalmas a szerelem, tervezik az esküvőt, készen állnak a közös életre. Minden klappol, de az eljegyzési vacsorán teherbe ejtik a menyasszony húgát, a születendő baba érdekesebb, mint az esküvő, ezért az esküvőt elnapolják. A leendő asszony, Violet, kap egy remek állásajánlatot Michiganben, a vőlegény feladja az álomállását, költözés, esküvőre új időpont. Aztán még egy, még egy és még egy. Öt éven át húzódik a történet, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a végére feladják. Külön élnek, másnál keresnek vigaszt, próbálják újraépíteni mindazt, amit tönkretettek egymásban, majd négy év elteltével újra találkoznak. A sztori maga szépen kidolgozott, kelleően összetett, több érdekes mellékszállal (pl. a megesett húg boldog családi élete, a leszbikus étteremtulajdonos vívódásai, az idegen helyen való álláskeresés nehézségei, a fiatalokra nehezedő családi nyomás kezelése, stb).

Úgy gondolom, hogy ez a film is nehéz párkapcsolati témákat feszeget, ráadásul szintén jó színészekkel. Emily Blunt minden szerepben tökéletes (talán egy kicsit elfogult vagyok), és bár nem egészen egyértelmű, mit eszik a Jason Segel által alakított figurán, egész jól működik a kémia kettőjük között. Itt jegyezném meg, hogy nagyon olcsó poén volt az újévi partin Jason Segelre adott rózsaszín nyuszijelmez  a How I Met Your Mother-beli szerepére utalva. Ebben a filmben is hasonlóan szerencsétlen figura, csak egy kicsit több tartása van.

Itthon nem mutatták be a filmet, bár Ötéves jegyesség címen található róla ez-az.

2012. augusztus 22., szerda

Szerda este

Nyakig vagyok a munkában így perpillanat csak a filmekről tudok valamelyest vállalhatóan mesélni. Tervezek néhány nagyobb lélegzetvételű bejegyzést is, de ezek még némi kutakodást igényelnek. Addig is egy kis Kelly Clarkson, mert mostanában minden reggel az ő albuma szól. Amikor már az utolsó szám megy, akkor tudom, hogy nagyon késésben vagyok..





The Machinist (2007) [spoiler]

Első blikkre azt mondanám, hogy lövésem sincs, miért nem jelölték legalább egy komolyabb díjra Christian Bale-t a főszereplő, Trevor megformálásáért a The Machinist-ban (abban az évben, amikor például Johnny Depp Finding Neverland-ben nyújtott alakítása befért a legjobb férfi főszerepek közé).

Trevor gépész. Kidolgozza a lelkét a gyárban, esténként egy Stevie nevű prostihoz jár, minden nap a reptér kávézójában iszik egy kávét, már több, mint egy éve nem aludt, alig eszik, így egy élő csontvázként borzolja a kedélyeket.


Trevor az álmatlanság mellékhatásaként képzelődik, sokat. Először csak egy új kollégát, aki miatt egy másikat majdnem megöl. Majd néhány cetlit a hűtőre, amelyeken lévő akasztófás játék megfejtése a megelevenedő rémálmainak aktuális szereplőjét jelöli. Nem tudja már, mi a valóság, miért hasonlít a kedvenc pincérnője az anyjára, miért ömlik a vér a fagyasztójából, miért van az életére törő ismeretlen a kollégájával egy képen, nem érti, miért tűnik úgy, mintha összeesküdött volna vele a világ.

A film nem ringatja hamis biztonságba a nézőt azzal, hogy már az elején megmutatja, hogy mégis miért nem alszik ez az ember - nem, a nézőnek is végig kell követnie Trevor szenvedését, a fenyegető üzeneteket, a hirtelen lebetegedő gyereket, a cserbenhagyásos gázolást a piros cabrióval. Minden mozzanatot figyelni kell ebben a rendkívül nyomasztó képi világban, hogy megértsük, mi okozza Trevor szenvedését.

A történetet úgy csavarják, hogy csak akkor legyen világos a megoldás, amikor Trevor számára is azzá válik: egy kisgyerek ellen elkövetett cserbenhagyásos gázolás miatti bűntudat az, ami miatt képtelen nyugodtan aludni. Tökéletes záróképek egyike a bűnős feloldozását jelentő börtönzárka, ahol végre kialudhatja magát a beismerő vallomás előtt.

Számomra ez a film a bűn és bűnhődés témakörének egy tökéletes megjelenítése.

2012. augusztus 21., kedd

Akció, dráma, romantika - mozihétvége

Ha hétvége, pláne, ha hosszú, akkor mozihétvégét tartok (legalábbis próbálok, most sikerült is). 48 órán belül öt filmet néztem meg, ebből kettőt moziban.

A friss és ropogós Total Recall (2012) volt az első a listán, rögtön premier után, péntek este néztük meg a barátokkal - borzasztóan sajnálom rá azt a mozijegyet! Maga a sztori, vagy ha úgy tetszik, az a dilemma, amire építették a filmet, az egy kifejezetten érdekes dolog lett volna, ha nem idegesít fel a film már a főcím alatt: amikor megláttam, hogy itt Ausztrália és Anglia között a földmagon keresztül gyakorlatilag egy liftben utaznak az emberek, akkor már a plafonon voltam, hogy ekkora hülyeséget én nem akarok 2 órán keresztül nézni. Értem én, hogy sci-fi, de a földmagon keresztül utazni tudnak, a London külvárosát mérgező gázokat semlegesíteni meg nem? Köszi.

Másnap gondoltam egy merészet és megnéztem az egyik kedvenc filmemet a The Prestige (2006) c. Nolan remeket. Az ötlet onnan jött, hogy a fiúk egy ideje Nolanről és a most megjelent Blu-Ray gyűjteményről beszéltek, és ennyi csacsogás után az ember kedvet kap a mozizáshoz.

Filmek területén számos gyenge pontom van, ezek közé tartozik Scarlett Johansson, Hugh Jackman, Christian Bale és olykor Michael Caine is - ők pedig mind szerepelnek ebben a filmben. Nem is értem, hogy miért nem nézem gyakrabban. Bale és Jackman két, egymással folyton versengő bűvészt alakítanak, akik a tökéletes mutatvány bemutatásáért semmitől sem riadnak vissza. Együtt kezdik a pályát, együtt nőnek fel, majd Bale hibája miatt Jackman felesége egy mutatvány közben meghal és ezzel kezdetét veszi a két bűvész közötti rivalizálás és bosszúhadjárat. Nem tudok ennél többet írni róla anélkül, hogy ne másolnám a DVD ajánlóját vagy kapnék bele a sztoriba. Az IMDb szerint dráma és thriller egyben, a TOP 250 film 67. helyén foglal helyet.


Ezzel egy időben készült egyébként egy hasonló témájú film Edward Norton és Jessica Biel főszereplésével is The Illusionist címmel, de az nem ennyire jól sikerült darab.

Az volt nagy tervem, hogy megnézem aznap még az Eredetet is (szégyenszemre még nem láttam), de Nolan helyett inkább Christian Bale egy másik filmjét, The Machinist (2004) c. dráma-thrillert néztem. Bevallom, olyan rendkívül indokok vezéreltek, mint az origo filmklub egyik összeállításában szereplő, csontsoványra fogyott Bale-ről készült kép. Ezt nekem látni kell. Ahogy írtam ezt a bekezdést, rájöttem, hogy ez a film külön posztot érdemel, így az ezzel kapcsolatos ömlengésemet később olvashatjátok.


Ezen estém kezembe-torrentkliensembe került még az Avengers (2012) újonnan megjelent DVD változata is, így muszáj volt azt megnéznem.

Az ötödik film a hétvégén pedig a L'amour dure trois ans (2012) című könnyed romantikus francia vígjáték volt, amiről még aznap este írtam pár sort.

2012. augusztus 19., vasárnap

L'amour dure trois ans (2011)

Franciául nem beszélő olvasóim kedvéért: a film a magyar mozikban A szerelem 3 évig tart címmel fut, legnagyobb örömömre feliratosan. Amikor megjelenik egy francia film a mozikban, képtelen vagyok ellenállni neki és hiába láttam akkor már 5 filmet 48 órán belül, akkor is látnom kell, amint van rá lehetőségem. Pontosan ez történt ma és természetesen most sem bántam meg.

Imádom a francia romantikus vígjátékokat, drámákat vagy vígjátékokat. Nem kertelnek, nem ringatják a nézőt hamis illúziókba, mint az amerikai filmek: egyszerű, de ugyanakkor végtelenül bájos és életszerű történetek imádnivaló karakterekkel. A L'amoir dure trois ans főszereplője az Un heureux événement-ból már ismert Louise Bourgoin, partnere ezúttal Gaspard Proust, akinek ez mindössze a második filmje, de szerencsére ez nem látszik meg rajta.


Így utólag belegondolva a sztori nem a legeredetibb, de annyira életteli és humoros a film, hogy ez fel sem tűnik: a férfi válása után ír egy könyvt arról, hogy a szerelem egy baromság, minden csoda 3 napig (jelen esetben 3 évig) tart, az egész nem szól másról, csak a szexről, amihez pedig felesleges lehorgonyozni egy nőnél egész életedre. Ahogy ez lenni szokott, a bánat legmélyebb bugyraiban hánykolódva megismeri Alice-t, egy rokona feleségét, akibe azonnal beleszeret. A gond az, hogy közben a könyv álnéven ugyan, de megjelenik, és erről a szeretett kedves semmit sem tud - nem túl jó ajánlólevél a férfi számára, ha a párja egy szexista gondolatmenetet nyomtatásban lát. 

Számos apró szál van a filmben, amelyek bemutatják a szerelem sokszínűségét: látunk házasság előtt és után álló párokat, csalfa feleségeket, prostikat hajkurázó ex-férjet, pénzsóvár fiatal lányt, örlődő párokat okos, szórakoztató módon bemutatva. Érdemes megnézni, garantált a szórakozás!

2012. augusztus 18., szombat

I love LDN


Július végén, az olimpia megnyitásának másnapján kiutaztunk Londonba, hogy körülnézzünk a városban és megnézzünk két úszás selejtezőt: drukkolni a magyaroknak, és - ha érdekellentét nem akadályozta - Michael Phelpsnek, a testvérem nagy kedvencének.


Nem szeretnék útinaplót írni, hosszú és unalmas lenne - helyette megmutatom a kedvenc pillanatokat.

Lakóházak a Booth Roadon
M&M's párnák az M&M's boltban. Mindenből volt márkázott :)
Szingapúrban ettem durian-os fagyit, itt végre megtudtam, hogy mi az.
Eredeti Soho könyvesbolt. Imádtam. 
Francia étterem a Sohoban
Olcsóbb volt egy Starbucks kávé, mint egy fél literes üdítő. Komolyan.
A Kensington palota lakói időrendben: Margit, Diana, Vilmos és Katalin
Tapéta


Londoni Magyar Szurkolói Klub az olimpia idején. Egyébként a helyi magyarok központi találkozóhelye. Marhapörköltet ettünk palacsintával.
A 9 és háromnegyedik vágány a King's Cross pályaudvaron.
Itt egymás mellé szól a két gombóc.
Erzsébet gyémántjubileumára készült portrékiállítás búcsúüzenete.
10 éve is lefotóztam ugyanezt a szökőkutat, de az akkori kép jobban sikerült.
Obama a Madame Tussaud-ban. Diana szobrát száműzték a királyi család mellől, random bepakolták a régi uralkodók közé.

A Tower oroszlánjai
Sherlock Holmes, consulting detective, 1881-1904.

Baker Street állomás
Tower Bridge
Hirtelen összeverődött magyar szurkolótábor a Hyde Parkban

Töménytelen mennyiségű körömlakk a Topshopban.

Az utazáson készült galériát itt nézhetitek meg. Több, mint 400 darab iPhone 4-gyel készült fotó.

2012. augusztus 16., csütörtök

Egy kis motiváció

Egy kis gyűjtemény, csak úgy.

Két videó a Nike kínálatából:




Végül pedig egy rövid történet Hegyi Attiláról, aki 130 kilóról fogyott le és készült fel a New York Maratonra egy év alatt.

Kertészkedj a város közepén!

A Tömő utcán hazafelé sétálgatva többször megnéztem már az egyik palánkra festett képet, de nem jöttem rá, hogy mégis mit ábrázol. Néhány elem ismerős volt a környékről, mintha felvillanna rajta a Természettudományi Múzeum, egy-két épület a Corvin-negyedből, majdnem jó, de egyébként mit keresnének a növények a VIII. került közepén? Nem stimmelt.


Szerencsétlenkedésem egészen a mai napig tartott, mikor is felkerült egy másik tábla, ami már felfedte, hogy mi van a palánk mögött: közösségi kert, név szerint a Leonardo Kert a Kortárs Építészeti Központ szervezésében.

A közösségi kertekről így nyilatkoznak a szervezők honlapjukon: "A KÉK – Kortárs Építészeti Központ 2010. óta foglalkozik a világszerte sok évtizedes hagyományra visszatekintő community gardening, valamint az egyre népszerűbb urban gardening magyarországi meghonosításával.

A városi kertészkedés különböző korú és hátterű embereket szervez közösségbe, akik a közös kertészkedés során elsajátított szemléletet az élet más területein is gyakorolják: környezettudatos, egymás munkáját megbecsülő lakói a városnak. A kertek közösségteremtő erejük és nevelő funkciójuk mellett friss zöldséggel, gyümölccsel, fűszernövénnyel látják el az őket gondozó városlakókat.

A KÉK célja, hogy mintakertek kialakításával, és átfogó tudástár létrehozásával segítse a városi kertészkedés önszerveződő mozgalommá fejlődését."

(forrás: kozossegikertek.hu)

Gyakorlatilag kertészkedhetsz egy újrahasznosított telken a város közepén. Jelenleg 5 működő kert van az országban, három Budapesten, egy-egy pedig Kecskeméten és Szentgotthárdon és 16 kert kialakítására van már telekfelajánlás.

Minden információt megtaláltok itt. Zseniális, egyszerűen zseniális. 

2012. augusztus 15., szerda

Nem a semmiből jött az ötlet

Többen is mondták már, hogy inspirálom őket azzal, hogy életmódot váltottam nagyon rövid idő alatt, ami nagyon jól esik nekem. Nem szeretnék azonban hamis fényben tetszelegni, ezért úgy döntöttem, leírom nektek, mi is áll a váltás hátterében.

Úgy nagyjából egy évvel ezelőtt még 15-20 kg-al nehezebb voltam. Pontos számokat nem tudok, mert hosszú évekig nem álltam mérlegre, az első hivatalos mérés tavaly augusztus 29-ről származik, akkor voltam 78,9 kg. Egy hirtelen döntéssel indult a történet, akkor kerestem fel a háziorvost, amikor egy hetes lovastábor után, napi 2x3 óra lovaglás és kirándulás után úgy jöttem haza, hogy nem fogytam egy grammot sem. Nagy szerencsém volt, hogy a doki nem küldött haza azzal, hogy egyek kevesebbet.

Hosszas orvoshozjárás és egyéb huzavonák után lassan összeállt a kép: minden tünet hátterében egy anyagcsere-rendellenesség, az inzulinrezisztencia áll. Ezt a betegséget néhányan könnyen azonosítják a cukorbetegséggel, hiszen a kezelése hasonló, de ami nagyvonalakban a lényeges különbség: inzulinrezisztencia esetén inzulinból termelődik sok, ami leviszi a vércukrot, míg a cukorbetegség esetén az inzulinból lehet kevés. Ennél többet nem merek a cukorbetegségről írni, mert arról nem tudok szinte semmit.

Lényeg a lényeg, az inzulinrezisztencia alapmechanizmusa a következő: a szervezetben alapesetben az inzulin az inzulinreceptorok segítségével juttatja el a vérben lévő cukormolekulákat a sejtek belsejébe. Inzulinrezisztencia esetén megborul ez az egyensúly, nem működnek rendesen a receptorok, a cukormolekulák nehezen jutnak a sejtekbe, emiatt cukormolekula maradna a vérben. Azért, hogy ez ne történjen meg, a szervezet esztelen mértékben elkezdni pumpálni az inzulint mindaddig, amíg a sejtekbe elegendő cukormolekula nem jut. Mivel azonban bajok vannak a receptorokkal, ez az információ is lassan jut el a központba, azaz a végére rengeteg inzulin és kevés cukor marad a vérben (forrás: Mens Mentis Egészségközpont 1, 2, 3). Így fordulhat elő, hogy egy cukorterhelés során a pohár cukor megivása után alacsonyabb a vércukorszint, mint előtte.


A vérben lévő túl sok inzulin felboríthatja a hormonrendszert, mindenféle problémát okozhat, többek között ez felelt az elhízásért is - meg is volt hát a felelős a sok plusz kilóért.

A diagnózis felállítása után kezdődött a kezelés, amely három pillérből áll: mozgás, diéta, gyógyszerek. Megsúgom: borzasztó nehéz ennyire megváltoztatni az életmódodat egyik napról a másikra, még most, 10 hónappal a program elkezdése után is döcög néha a szekér, az étrenddel kapcsolatban újra fel kell keresnem egy szakembert. A diéta a legnehezebb a kezelésben, hiszen a sportba szépen lassan beleszokik az ember, akár meg is szereti, de a mennyiségben, minőségben és még időpontban is korlátozott étkezések rendszere kissé megviseli az idegrendszert. Nem mindegy, hogy miből, mikor és mennyit eszem - mivel a szervezet nem tudja szabályozni az inzulinszintet, a bevitt tápanyagokkal nekem kell ezt megcsinálni. Bonyolult.

Szép lassan persze elkezdtem mozogni, odafigyelni az étkezésemre, kerülni a szénhidrátokat, szedni a gyógyszereket, mostanra úgy-ahogy beállt a dolog, el is tűnt rólam több, mint 15 kg. Most jön a neheze, hiszen mindezt tartani is kell. Ez az állapot nem gyógyítható, de a szabályok betartásával féken tartható - a szabályok biztosította keretek közötti csapongások lenyomata ez a blog is. Remélem, a blogon  keresztül néhányan kedvet kaptok majd a sporthoz, a normális étkezéshez (bár erről még nem írtam) az enyémhez hasonló, erős pofonok nélkül is. Akkor már megérte mindezt leírni :)

Taylor Swift: We Are Never Ever Getting Back Together

Októberben jön Taylor Swift negyedik nagylemeze, természetesen már szivárognak róla az első dalok.

Taylor Swift nekem olyan volt a zenében, mint Harry Potter az olvasásban, már hagyomány, hogy megveszem az albumokat a megjelenés napján. Azt hiszem, az ő dalain kívül eddig mindössze egy Coldplay albumot vettem. :)

2012. augusztus 14., kedd

Fuss Budapest 2012

Néhány napja futottam bele a Nike Félmaraton hirdetményébe, miszerint szeptember elején a futóké a főszerep a városi aszfalton. Úgy gondoltam, egy hónap alatt tuti nem készülök fel egyik távra sem, így nem is foglalkoztam tovább a témával egészen addig, amíg egy barátom fel nem vetette, hogy mi lenne, ha elindulnánk a Félmaraton Trió műsorszámban. Szereztünk gyorsan egy harmadik embert, elintéztük a nevezést, így már biztos: szeptember 9-én mi is rajthoz állunk!


Ami hatalmas plusz a versenyt tekintve, hogy mivel mindhárman diákok vagyunk, csupán 1000 forintért nevezhettünk, amiért nem csak a versenyen vehetünk részt, hanem kaptunk egy Nike technikai pólót is - ami kb. annyit tesz, hogy nem a hagyományos pamut vacak, hanem edzésre, igazi izzadós mutatványokhoz is használható. A pólók megszerzéséhez kicsit sietni kellett, ugyanis limitált példányszámban kaphatók, így azonnal leszaladtunk a Nike Futóklubba a kis kuponjainkért, majd egyenesen mentünk a frissen nyílt Nike márkaboltba a Westendbe. 

Van már szép pólónk, összeállt a csapat, már csak le kell futni azt a váltót. Hajrá!

2012. augusztus 13., hétfő

Csak menni, csak menni

Csak menni, csak menni előre, mert azt mondták, hogy ott a cél. Évek óta így működöm, a legtöbb problémán így tudtam átevickélni. Egy mantra volt: hosszútávon megéri!


Most azonban kicsit úgy érzem magam, mintha belöktek volna egy sötét alagútba, azzal az üzenettel, hogy valahol a végén egy nagyon fényes mezőre lehet kilyukadni - ha nem indulok el benne, akkor viszont borítékolva van, hogy sok jóra nem számíthatok. Sokáig nagyon lelkesen bandukoltam, sőt, egyenesen rohantam bele a sötétbe, néha azonban úgy tűnik, mintha nem lenne közelebb a vége - mintha az apró, egyszer-egyszer felbukkanó csillagok csupán az eltévedt turisták zseblámpáihoz tartoznanák.

Nagyon kevés dologban hiszek, az egyik az, hogy csak hinni kell és sikerülni fog. Kerítek én is egy zseblámpát, előbb-utóbb talán úgysem lesz rá szükség. Igazából nincs más választásom.

Ledobták a textilt - Magic Mike (2012)

Vasárnap délután gondoltam egyet, összeszedtem magam és elmentem megnézni a Magic Mike-ot.

Remekül szórakoztam, igazi, gátlástalan csajfilmet kaptam, a film első felét végig nevettem - az egész moziterem nagyokat derült az egyes jeleneteken, ráadásul nem csak azokon, ahol az izmos, félmeztelen pasik vonaglottak a színpadon, hanem a jól sikerült dialógusokon is.


A film addig működött igazán jól, amíg csak a sztriptízre, a csillogásra és a csábításra helyezték a hangsúlyt - volt ugyanis egy pont, ahol elkezdték belevinni a mélyen szántó tanmesét: szegény fiú nagy lehetőséget kapott, ám magával sodorta a durva, gonosz világ, belekeveredik egy nagy balhéba, ahonnan kimenti a hős lovag, aki igazából már nem is akar része lenni ennek a világnak, ráadásul a végén elnyeri a királylány kezét is.. Na, nem. Szerintem itt elcsúszott. Rémes nőszemély vagyok, de annyira jó volt az elején a férfi-revü, a kis újonc bénázása, Matthew McConaughey parádés játéka, Channing Tatum sármja, vagy a női főszereplő, Cody Horn karaktere, hogy onnantól engem nem kötött le a ráerőltetett, felszínes, következetlen konfliktus. Pontosabban lekötött volna, ha nem vetik el a sulykot az elején és nem az utolsó pillanatban próbálják behozni azt, amit a film első felében egyáltalán nem sikerült kifejteni. Kezdéskor kapunk egy erős popcorn mozit, amiből megpróbálnak drámát faragni. Sajnos az ennyire szépen csillogó férfitangák alkalmatlanok a nagy drámára, ettől függetlenül egy délutánt megért a film.

2012. augusztus 12., vasárnap

Hogyan lett meg az 1:31:38?

Ennyi idő alatt úsztam le a Velencei tóátúszás leghosszabb, 3 kilométeres távját tegnap. Már teleszórtam vele a social profiljaim, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült végigcsinálnom a versenyt, talán innen kiderül, hogy miért.

Gyerekkoromban Egerszegi Krisztina húgánál, Kláránál tanultam úszni az érdi Teknőc Úszótanodában. Annyira nem is voltam már gyerek, elég későn kezdtem el, hirtelen meg se tudnám mondani, melyik évben, pedig otthon valahol megvannak még a régi bérleteink. Náluk tanultam meg az úszás alapjait, később átkerültem az idősebbekhez, akik már a százhalombattai uszodában rótták a hosszokat. Egyszer még egy versenyre is elküldtek, ahol 100 méteres gyorsúszásban szépen alulmaradtam - túl idős voltam már a komoly sport elkezdéséhez, de nem akarták, hogy én kimaradjak a versenyből, holott így utólag jobb lett volna, mert igen kínos volt.

Na de, amiért az egészet leírtam: a fenti történet kb. 8-9 éve játszódott, azóta nem nagyon foglalkoztam az úszással, hiszen nincs uszoda minden sarkon, macerás eljutni, ha ott vagyok, átöltözni, utána rendberakni a hajamat.. csupa kényelmetlenség, gondoltam. Egyszer-egyszer eljutottunk a battai strandra, de ott csak pancsoltam, mert annyira vacak volt állóképességem, hogy általában 25 méter leúszása után zihálva vetődtem ki a partra.

Amikor felköltöztem Pestre, jött egy kósza gondolat, hogy mi lenne, ha elmennék megint úszni, hiszen a technikát ismerem, kicsit belejövök, sokkal jobb az izületeimnek, mint a futás, pláne akkora túlsúllyal, ami nekem volt. Első alkalommal nem ment, azt hiszem, 300 méter után teljesen kifulladva hagytam el a Komjádit. 

Második alkalommal már okosabban csináltam, eleve csak egy kis állóképesség-fejlesztés után merészkedtem újra a vízbe (hastánc és futás volt a menü) és nem is az 50, hanem a 25 méteres medencébe, hogy gyakrabban tudjak pihenni, ha kell, illetve a lécet sem tettem olyan magasra: elég lesz 500 méter, aztán tűnés haza. Nagyjából a 250. méter után állt végre össze az úszásom, megtaláltam a ritmust, amit évekkel ezelőtt belém neveltek, csak kikopott: a vége az lett, hogy 1000 métert tempóztam össze pihenés nélkül.


A nagy magamratalálás után egyszer mentem még le egy kondis edzés után lubickolni, akkor is összejött az 1 km és onnantól az úszásra mint egy kellemes edzésformára gondoltam, amit olykor-olykor bevethetek, ha épp strandhangulatom lenne. 

A Velencei tóátúszás gondolatával egy kolléganőm-barátnőm keresett meg, aki gyakran úszik több kilométert is vadvízben, ő javasolta, hogy menjek vele én is, ússzam le. Először ódzkodtam egy kicsit - féltem, nem szerettem sosem olyan vízben úszni, aminek nem látom az alját -, majd beneveztem az 1500 méteres távra és megterveztem, hogy akkor 3 alkalommal leúszom ezt a távot még az uszodában és rendben leszünk. Végül a gyakorlások alkalmával 1000, 1600 majd megint 1000 métert úsztam le.. de mivel mindig szinte energiával telve másztam ki a medencéből, meg se kottyant a dolog, vettem a bátorságot és átneveztem a 3000 méteres távra. Igazából abból indultam ki, hogy ha fejben ott vagyok, akkor futni is tudok 5 km-t annak ellenére, hogy általában 2,5-3 km után abbahagyom az edzéseket, itt meg nem nagyon lesz más választásom, mint végigcsinálni, hiszen ha már egyszer bementem a vízbe, csak a túloldalon tudok kimászni. 

A verseny helyszínén, Gárdonyban izgatottan vártam a feladatot. Amikor belementünk a vízbe, az első 500 méteren sétálni is tudtunk, annyira sekély volt a víz - szerencsére nem volt nagyon hideg, pláne, miután már benne voltunk egy ideje. Nehéz volt a táv eleje, mert engem borzasztóan zavart minden, amitől vadvíz a vadvíz: hullámzott, hűvös és végtelen területű volt, ráadásul nem láttam benne messzebb az orromnál. Úsztunk, úsztunk töretlenül, nagyjából az első kilométer végére szoktam meg a körülményeket és onnantól gépiesen tempóztam, követve a hajókat és a bójákat. 

A 2. kilométert jelző bójánál már éreztem, hogy a testem tiltakozik egy kicsit, mert nem volt még példa ilyen terhelésre korábban: egyre kisebb tempókat tudtam csak úszni, ha váltani akartam más úszásnemre, az izmaim megfájdultak, csak a már bejáratott stílusban tudtam rendesen haladni. Amikor elértem a következő nagy jelzéshez, azt hittem, már csak 500 méter van hátra, erre kiderült, hogy még 800, csak valami rejtélyes okból úgy gondolták, hogy az addig 500-600 méterenként következő nagy jelzést most kirakják 300 méter után.. na, ott kicsit fejben elvesztem. Lazítottam is a tempón, lebegtem egy kicsit egyhelyben, hogy összeszedjem magam, majd folytattam, hiszen szerencsére az úszás tipikusan olyan, hogy ha nem is csinálod akkora gőzzel, akkor is haladsz előre. Azt hiszem, rám amúgy is jellemző az, ahogy ott láttam a helyzetet: tenni kell, amit tudok, amit az izmaim engednek, hiszen előbb-utóbb ott lesz a cél, a part a helyén marad, csak érjek oda végre. 

A mélypont után a tényleges 500 méteren azonban újult erővel gyorsítottam és a táv befejezésekor már a lassabbak előzésével szórakoztattam magam.

Végül 10:59-kor átsétáltam a célt jelző kapu alatt és boldogan olvastam le a monitorról az 1:31:38-as időt. Ami a legtutibb az egészben, hogy ez a sok súlyosbító körülmény ellenére is gyorsabb volt, mint a medencében úszott kilométereim.

Jövőre meghódítjuk a Balatont is! :)

Kapcsolatok a vásznon - mozihétvége

A héten, illetve a hétvégén három filmet is láttam, ami a párkapcsolatokról szólt változó megközelítésben: 2 Days in Paris (2007), Hope Springs (2012), Two Lovers (2008). Egyik film sem az a tipikus limonádé hatalmas happy enddel, mindegyik a kapcsolatok nehézségére és bonyolult természetére világít rá, ezért jócskán elgondolkodtattak. Azért szedem itt össze őket, mert szerintem mindegyik külön-külön vagy akár így, egymás után nézve is adhat néhány új nézőpontot a párkapcsolatokról alkotott képhez.

A 2 Days in Paris (2007) című film egy összeszokott páros egy hétvégéjét mutatja be: visszatérnek a lány (Julie Delpy) szülővárosába, Párizsba, ahol a pasi (Adam Goldberg) kénytelen szembesülni a lány szüleinek idegesítő szokásaival, az idegen környezet okozta szorongásokkal és a párja múltjával. A film egy nagyon nehéz kérdést boncolgat: ismered egyáltalán azt az embert, akivel évek óta megosztod az életed?

- Nem csináltam semmi rosszat!
- Honnan tudjam, hogy mit tartasz te rossznak?


A film közben jókat mosolygunk azon, mennyire apró dolgokon mekkora veszekedések alakulhatnak ki, illetve mennyire rutinossá válhat egy kapcsolat, mentessé minden intimitásból. A mosoly között azért érdemes elmerengeni azon, honnan olyan ismerős egy-egy szituáció.

A Hope Springs (2012) Meryl Streep legújabb filmje a mozikban. Mivel a magyar címe (Amit még mindig tudni akarsz a szexről) borzasztóan félresikerült, könnyen lehet, hogy célcsoportot is téveszt, a vacak címmel megcélzottnak pedig csalódást okoz. A film ugyanis koránt sem arról szól, hogy két ember szextippeket kér egy pszichológustól 31 év házasság után, pedig a trailerből is könnyen ez jön le.

A Hope Springs valójában az egyik legszomorúbb film, amit mostanában láttam. Egy hosszú házasság történetébe csatlakozunk be 4-5 évvel azután, hogy kirepültek a gyerekek és a szülők kettesben maradnak. Döbbenten fedezik fel, hogy eljárt felettük az idő, már nem együtt, csak egy házban élnek és minden kapcsolatuk a reggeli felszolgálására és a rutinszerű esti vacsorára korlátozódik, még csak közös hálószobájuk sincs - ahhoz, hogy az életük ne legyen kilátástalan a következő 20-30 évre, lépniük kell, méghozzá gyorsan és fájdalmasan. Már az alapszituáció indulása, azaz a párterapeuta felkeresése is jól érzékelteti a helyzet súlyosságát: javítani csak a feleség akar, a férj (Tommy Lee Jones) csak egy kollégája unszolására indul útnak ("Menj és egy évig csendben lesz az asszony!").


Az alkotók nagyon jól érzékeltetik a pár kapcsolatának alakulását és a terápia hatását, Meryl Streep és Tommy Lee Jones alakítása pedig annyira részletgazdag, hogy sikerül bemutatni ezt a rendkívül összetett témát a rövid játékidő ellenére is. Ha nézitek, figyeljetek a színészek apró rezdüléseire is, ezek teszik igazán hatásossá a történetet. Ha a néző nem figyel, könnyű ráfogni, hogy egy felszínes filmet látunk: olyan mély problémát próbálnak bemutatni, amire igazából kevés a 100 perc játékidő, ezért néhány jelenet indokolatlannak és felszínesnek hathat. Fontos azonban belegondolni abba, mit is próbálnak azzal a kiragadott részlettel elmondani a szereplők házasságáról, végig kell gondolni, milyen érzelmek, gondolatok húzódhatnak a háttérben és akkor egy nagyon értékes tanulságot kaphatunk.

Hasonló témájú egyébként Meryl Streep, Steve Martin és Alec Baldwin főszereplésével készült It's Complicated (2009) is. Nagyon örülök annak, hogy nem csak a királylány megtalálja a hercegét jellegű filmekkel bombázzák az embereket a mozikban, hanem előkerülnek végre a házasság nehézségeit bemutató filmek is.

A Two Lovers (2008) volt az utolsó a három film közül és első gondolatom ezzel kapcsolatban, hogy Joaquin Phoenix-től kiráz a hideg. Már a nyitóképtől frászt kaptam, a film ugyanis azzal indul, hogy Joaquin figurája hajnalban a hideg folyóba ugrik és megpróbál öngyilkos lenni, majd meggondolja magát, segítséget kér és szépen csendben hazasettenkedik a szülői házba, ahol kiderül, hogy nem is ez az első eset.


Szép lassan képet kapunk arról, miért jutott idáig a főszereplő: elhagyta a menyasszonya, ráadásul nem is azért, mert mást szeretett, hanem mert mindketten olyan genetikai betegséget hordoznak, aminek következtében a születendő gyerekeik nem érnék meg a felnőtt kort. Van egy összetört szívű férfi, akinek még csak nincs is kit hibáztatnia azért, mert romokban az élete, ezért olyan állapotba kerül, ami már gyógyszeres kezelést indokol.

Mikor kicsit összeszedi magát, belép az életébe két nő is: a szülei által választott, üzleti és társadalmi előnyöket jelentő Sandra (Vanessa Shaw) és az izgalmas, zabolátlan Michelle (Gwyneth Paltrow). Mindkettővel viszonyt kezd, a két nő csodásan kiegészíti egymást: egyik oldalon a stabil, de unalmas jövő, másik oldalon a tengernyi bonyodalommal járó szenvedély. Nem szeretném lelőni a poént, de érdemes elgondolkodni a film utolsó nagy jelenetén, a családi körben tartott szilveszteri buli kimenetelén és figyelni a két szimbolikus tárgy, jegygyűrű és a bőrkesztyű útját.

2012. augusztus 5., vasárnap

Gladwell: Kivételesek

Malcolm Gladwell: Kivételesek - A siker másik oldala című könyve a HVG kiadásában jelent meg 2009-ben, én az első munkanapomon a főnökömtől kaptam, hogy olvassam el. 5 hónappal később kezdtem neki, amit már bánok, de jobb később, mint soha, ugye.

Röviden: a könyv azt mutatja be, hogy mi van a mai társadalmi mércével sikeresnek tartott emberek mögött, milyen körülmények vezettek Bill Gates vagy Bill Joy felemelkedéséhez - a mai értékrend szerint az lehet sikeres, aki tehetséges valamiben, de tényleg így van ez? Elég hozzá csupán a tehetség? A könyv megmutatja, hogy mennyi különböző tényező szerencsés együttállása szükséges ahhoz, hogy egy igazi tehetség megkapja a neki szükséges teret. Nevezhetjük a dolgot akár szerencsének vagy véletlennek is, a lényeg, hogy a siker mögé kell nézni, hogy kellően értékelhessük azt.

Az alábbiakban egy kis kivonatot olvashattok a könyvből. Mivel számos részlet kimaradt a leírásból, ami csak gazdagítja a képet, ha megtetszett az összefoglaló, azt javaslom, olvassátok, nem nagy terjedelmű.

A könyvben említett első esettanulmány az amerikai Roseto városka lakóinak egészségének a vizsgálata - az 1950-es években egész Amerikában vezető halálok a fiatalkori szívroham még a legközelebbi városokban is, Rosetóban azonban a helyi orvos nem is látott még szívrohamot. Számos vizsgálatot folytattak a lakosság körében, az étkezéstől kezdve a munkarendjükön keresztül a családi kapcsolatokon át a komplett családfákat beleértve mindent megvizsgáltak, míg végül rájöttek, hogy a válasz a rosetóiak életmódjában rejlik: stresszmentesen, nagy családban, szerető közösségben élnek, aminek hatására egészségi állapotuk jobb, mint az amerikai átlag.

A következő emlékezetes példa a kanadai hokibajnokokkal foglalkozik - a legsikeresebb csapatok összeállítását vizsgálva kitűnt, hogy a legtöbb csapattag az év első felében, leginkább január-február tájékán született. Mi ennek az oka? A télen született gyerekek tehetségesebbek lennének a hokiban?

Mivel a legtöbb társadalom hajlamos csak az egyéni teljesítményt értékelni, egyszerűen nem törődnek a körülmények figyelembe vételével: a kanadai hokiligában minden korosztály adott én január 1-én születettektől számítódik. Mivel már óvodás korban kezdik a tehetségek felkutatását, az év második felében született tehetségek nem mennek át a rostán, hiszen a választó dátumhoz közel születettek sokkal fejlettebbek - kisgyerekeknél pedig rengeteget számít már az a néhány hónap különbség. Aki kicsit is idősebb, annak már több lehetősége van gyakorolni. Minden korosztályból kiválogatják a legtehetségesebb gyerekeket újra és újra, a rostán leginkább a fejlett, edzett, idősebb gyerekek jutnak át - akiknek leginkább kedvezett a korosztályi besorolás. Az ideális hokijátékos január 1-én születik!

Van néhány esettanulmány arról, hogy mi az oka annak, hogy bizonyos történelmi időkben a zsidók, az informatikusok vagy a zugügyekkel foglalkozó zsidó jogászok válhattak a korszak rocksztárjaivá, hogyan kerültek a bevándolók leszármazottai az amerikai értelmiség krémjébe, miért válhatott Bill Gates remek programozóvá, stb.

Számomra a legérdekesebb fejezet a légi katasztrófák etnikai alapú magyarázatáról szólt. Egy 1990 januári baleset elemzése során mutat rá a szerző arra, hogy viselkedésünket milyen nagy mértékben meghatározza a kultúra, amiben nevelkedtünk - itt például rávilágítanak arra, hogy a tekintélyelvű kultúrák hagyományai miatt a lezuhant repülő elsőtisztje hiába észlelte még időben a veszélyt, az ő neveltetése szerint nem szabadott sem a légiirányítókkal, sem a kapitányával erőteljesen, azaz az ő értelmezése szerint tiszteletlenül beszélnie. Amikor az elsőtiszt legyőzte a benne lévő gátakat, már túl késő volt és bekövetkezett a katasztrófa.

Nem csak a katasztrófa leírását, hanem a továbbiak elkerülését is bemutatja a könyv: az úgynevezett mérséklő beszédmód elleni harc fontosságának felismerése és a személyzet kommunikációs szokásainak erőszakos reformálása (kezdve a túlzott udvariaskodást mellőző angol kötelezővé tételével) drasztikusan csökkentette a légiszerencsétlenségek számát.

A könyv végén választ kapunk arra is, miért jobbak matekból az eredendően rizstermesztéssel foglalkozó nemzetek gyermekei. :)

A Libritől meg lehet rendelni itt.