2012. augusztus 12., vasárnap

Hogyan lett meg az 1:31:38?

Ennyi idő alatt úsztam le a Velencei tóátúszás leghosszabb, 3 kilométeres távját tegnap. Már teleszórtam vele a social profiljaim, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült végigcsinálnom a versenyt, talán innen kiderül, hogy miért.

Gyerekkoromban Egerszegi Krisztina húgánál, Kláránál tanultam úszni az érdi Teknőc Úszótanodában. Annyira nem is voltam már gyerek, elég későn kezdtem el, hirtelen meg se tudnám mondani, melyik évben, pedig otthon valahol megvannak még a régi bérleteink. Náluk tanultam meg az úszás alapjait, később átkerültem az idősebbekhez, akik már a százhalombattai uszodában rótták a hosszokat. Egyszer még egy versenyre is elküldtek, ahol 100 méteres gyorsúszásban szépen alulmaradtam - túl idős voltam már a komoly sport elkezdéséhez, de nem akarták, hogy én kimaradjak a versenyből, holott így utólag jobb lett volna, mert igen kínos volt.

Na de, amiért az egészet leírtam: a fenti történet kb. 8-9 éve játszódott, azóta nem nagyon foglalkoztam az úszással, hiszen nincs uszoda minden sarkon, macerás eljutni, ha ott vagyok, átöltözni, utána rendberakni a hajamat.. csupa kényelmetlenség, gondoltam. Egyszer-egyszer eljutottunk a battai strandra, de ott csak pancsoltam, mert annyira vacak volt állóképességem, hogy általában 25 méter leúszása után zihálva vetődtem ki a partra.

Amikor felköltöztem Pestre, jött egy kósza gondolat, hogy mi lenne, ha elmennék megint úszni, hiszen a technikát ismerem, kicsit belejövök, sokkal jobb az izületeimnek, mint a futás, pláne akkora túlsúllyal, ami nekem volt. Első alkalommal nem ment, azt hiszem, 300 méter után teljesen kifulladva hagytam el a Komjádit. 

Második alkalommal már okosabban csináltam, eleve csak egy kis állóképesség-fejlesztés után merészkedtem újra a vízbe (hastánc és futás volt a menü) és nem is az 50, hanem a 25 méteres medencébe, hogy gyakrabban tudjak pihenni, ha kell, illetve a lécet sem tettem olyan magasra: elég lesz 500 méter, aztán tűnés haza. Nagyjából a 250. méter után állt végre össze az úszásom, megtaláltam a ritmust, amit évekkel ezelőtt belém neveltek, csak kikopott: a vége az lett, hogy 1000 métert tempóztam össze pihenés nélkül.


A nagy magamratalálás után egyszer mentem még le egy kondis edzés után lubickolni, akkor is összejött az 1 km és onnantól az úszásra mint egy kellemes edzésformára gondoltam, amit olykor-olykor bevethetek, ha épp strandhangulatom lenne. 

A Velencei tóátúszás gondolatával egy kolléganőm-barátnőm keresett meg, aki gyakran úszik több kilométert is vadvízben, ő javasolta, hogy menjek vele én is, ússzam le. Először ódzkodtam egy kicsit - féltem, nem szerettem sosem olyan vízben úszni, aminek nem látom az alját -, majd beneveztem az 1500 méteres távra és megterveztem, hogy akkor 3 alkalommal leúszom ezt a távot még az uszodában és rendben leszünk. Végül a gyakorlások alkalmával 1000, 1600 majd megint 1000 métert úsztam le.. de mivel mindig szinte energiával telve másztam ki a medencéből, meg se kottyant a dolog, vettem a bátorságot és átneveztem a 3000 méteres távra. Igazából abból indultam ki, hogy ha fejben ott vagyok, akkor futni is tudok 5 km-t annak ellenére, hogy általában 2,5-3 km után abbahagyom az edzéseket, itt meg nem nagyon lesz más választásom, mint végigcsinálni, hiszen ha már egyszer bementem a vízbe, csak a túloldalon tudok kimászni. 

A verseny helyszínén, Gárdonyban izgatottan vártam a feladatot. Amikor belementünk a vízbe, az első 500 méteren sétálni is tudtunk, annyira sekély volt a víz - szerencsére nem volt nagyon hideg, pláne, miután már benne voltunk egy ideje. Nehéz volt a táv eleje, mert engem borzasztóan zavart minden, amitől vadvíz a vadvíz: hullámzott, hűvös és végtelen területű volt, ráadásul nem láttam benne messzebb az orromnál. Úsztunk, úsztunk töretlenül, nagyjából az első kilométer végére szoktam meg a körülményeket és onnantól gépiesen tempóztam, követve a hajókat és a bójákat. 

A 2. kilométert jelző bójánál már éreztem, hogy a testem tiltakozik egy kicsit, mert nem volt még példa ilyen terhelésre korábban: egyre kisebb tempókat tudtam csak úszni, ha váltani akartam más úszásnemre, az izmaim megfájdultak, csak a már bejáratott stílusban tudtam rendesen haladni. Amikor elértem a következő nagy jelzéshez, azt hittem, már csak 500 méter van hátra, erre kiderült, hogy még 800, csak valami rejtélyes okból úgy gondolták, hogy az addig 500-600 méterenként következő nagy jelzést most kirakják 300 méter után.. na, ott kicsit fejben elvesztem. Lazítottam is a tempón, lebegtem egy kicsit egyhelyben, hogy összeszedjem magam, majd folytattam, hiszen szerencsére az úszás tipikusan olyan, hogy ha nem is csinálod akkora gőzzel, akkor is haladsz előre. Azt hiszem, rám amúgy is jellemző az, ahogy ott láttam a helyzetet: tenni kell, amit tudok, amit az izmaim engednek, hiszen előbb-utóbb ott lesz a cél, a part a helyén marad, csak érjek oda végre. 

A mélypont után a tényleges 500 méteren azonban újult erővel gyorsítottam és a táv befejezésekor már a lassabbak előzésével szórakoztattam magam.

Végül 10:59-kor átsétáltam a célt jelző kapu alatt és boldogan olvastam le a monitorról az 1:31:38-as időt. Ami a legtutibb az egészben, hogy ez a sok súlyosbító körülmény ellenére is gyorsabb volt, mint a medencében úszott kilométereim.

Jövőre meghódítjuk a Balatont is! :)

2 megjegyzés:

Rita írta...

Ezért még mindig annyira büszke vagyok rád, ha erre gondolok, mindig lesz kedvem edzeni. :)

Andrea Badó írta...

Annyira jól esik ez, köszönöm :)