2012. november 25., vasárnap

Szerva keresztbe

Voltunk ma egy tollaslabda-bajnokságon. Három napja még azt sem tudtam, hogy a tollaslabdából versenyeznek is (ok, valószínűleg hallottam már róla, de nem igazán tudatosult), annyit tudtam csak, hogy anno a szomszéd srácokkal az utcán rengeteget tollasoztunk azzal az ütővel, amit nem szabad a földhöz dörgölni, mert elkopik benne a damil. Csütörtökön tartottunk egy edzést, ahol a tapasztaltabbak (akik mondjuk már azt is tudták, hogy ezt a játékot egy háló felett játsszák) elmesélték a szabályokat. 1,5 órán át ütögettünk, irgalmatlanul fájt utána mindenem. Legalábbis a karom az ütögetéstől és lábaim a folyamatos ugrálástól, mert nyilván a végén csak a fiúkkal játszottam, akik már erővel ütnek és gyorsan nagyot ugranak.

Nehéz játék ez. Van egy labdád, ami már egy magasabb fizika törvényeinek engedelmeskedik, mint amit az általános iskolában tanítanak (az ottani volt az utolsó infó, ami a témában rögzült), így nem olyan gyorsan és nem feltétlenül oda esik, ahova ütöd. Játszhatod egyedül és párban is, de a pálya olyan nagy, hogy ahhoz, hogy minden pontját elérd, legalább három ember szükséges. Össze-vissza, azaz jobbára keresztbe kell szerválni, ha páros pontszámod van, akkor jobbról balra, ha páratlan, akkor balról jobbra. Ráadásul egy meccs csak egy szettből áll, nem ám, mint a pingpongban, hogy esetleg kapj még pár esélyt az ellenfél legyőzésére.. Nem, hirtelen halál van, aztán kulloghatsz le szomorúan a pályáról.

Az akadályok és a tapasztalatlanság ellenére kifejezetten élveztem. Ez a két alkalom volt az elmúlt két hétben, amikor többet mozogtam, mint a busz után futni szokás és többet is voltam társaságban, mint a heti átlag, extraként pedig a kollégáimat is egy kicsit jobban megismertem. Még céges pólót is kaptunk, a versenyről pedig a nők között így, 6-an, az összes kupát, érmet és dobogós oklevelet elhoztunk!


Az már a történet másik része, hogy csak a mi három csapatunk indult, de kaptam érmet, mégis kit érdekel?