2014. február 16., vasárnap

Egy hely, aminek fénye már csak az emlékekben él

Máig élesen emlékszem számtalan dologra a csákvári telken. Éveken át hosszú hónapokat töltöttem vendégségben a szőlőhegyek, erdők, istállók között. Az udvaron az öreg, kicsit rozsdás kovácsoltvas kaputól egy árnyékos szőlőlugas vezetett a házig, a lugas tövében pedig, közvetlenül a járda szegélyén sorakoztak a lila virágot hozó, terebélyes, elfeledett nevű növények. Amikor kedvezett az idő, dongók lengték körül őket, elriasztva vagy szaladásra késztetve ezzel a gyerekeket.

A ludas végén jobbra egy sütögetésre használt, asztalokkal és székekkel gyakran megtöltött füves rész állt. Számtalan estén sült itt a kolbász, a virsli - mivel a házban nem volt áram, petróleumlámpák fényében, amikben általában zöld színű olaj égett. Az asztaloknál ülve, a kapu felé fordulva, szép kilátás nyílt a lugas mögötti kiskertre, ahol zsákszámra termett az eper, a málna és a ribizli. A másik oldalon egy kisebb kőmedence, amiben bár sosem fürödtünk, szórakozva néztük a vízfelszínen táncoló bogarakat. A medence felett egy németjuhász őrizte a ház és a kert nyugalmát.

A házban rengeteget játszottunk és rajzoltunk. Volt néhány Disney-figura, amiket számtalanszor körberajzoltunk vagy próbáltunk kicsinosítani. Mégis, ami a kedvencem volt: édesapám gyerekkorában több ülőkét is horgolt, amik a lakásban lévő padokat borították. Én is megpróbáltam megtanulni horgolni, egyelőre nem értem el benne fényes sikereket.


A házat megkerülve több kisebb házikó és egy veteményes mellett vezetett az út az erdőig. Sosem mentünk el odáig, ahhoz túl félelmetes volt, viszont lelkesen köszöntünk a kisházakban lakó nyulaknak, kecskéknek - egyszer talán egy disznónak is. Megszámolni sem tudnám, hány napot töltöttünk a veteményesben, szedtük a babot, a borsót, a csillagtököt, a padlizsánt, az uborkát vagy a cukkinit.

Akkoriban még az udvaron álló kútból hordtuk a vizet - olykor nem volt elég, ilyenkor hadakoztunk az esővizes hordók mellett a szúnyogokkal vagy elsétáltunk az utca végén lévő, nagyobb kúthoz. Idővel lett villany és vezetékes víz is a házban, de a kút és a petróleum lámpák hada a mindennapok része maradt.

A hegyen lévő utca végétől egy lovarda mellett vezet az út a faluba. Az út mentén számtalan málna és ribizli bokor nőtt, ahonnan vidáman szedtük a gyümölcsöket. Imádtam nézni a lovakat, itt ültem életemben először lovon - bár nem emlékszem rá, van egy képünk arról, ahogy egy sárga nadrágban és színben hozzá illő sapkában feszítek egy kifejezetten nagy, barna kancán.

A faluba vezető úton volt egy két részből álló kapu - egyik az autósok, másik a gyalogosok számára szolgált. Azt hallottam, ma már folyamatosan nyitva tartják, de akkoriban előfordult, hogy zárva volt - szerencsére a családi kispolski épp átfért a gyalogosoknak fenntartott kapun is. Az istálló mellett egyszer találtunk egy patkót, amit később hazahoztam és egy zacskóban őrizgettem, hátha szerencsét hoz. Azt hiszem, a régi családi házunkban még mindig megvan.

A faluban gyakran mentünk el a friss tejért egy kisebb farmra, ami sokszor még annyira friss volt, hogy segíthettem fejni. Volt egy kajla, imádnivaló pulikutya és egy hosszú ólrendszerben számomra meghökkentő méretű malacok. Azóta sem tudom, hogy azok a malacok voltak olyan hatalmasok, vagy csak én voltam túl kicsi.

1 megjegyzés:

Balu Ertl írta...

Visszamennél, a régi emlékek után kutatva, és újraélésük reményében bízva, vagy inkább távolmaradsz, hogy az időközben megváltozott valóság ne írja felül az emlékeket?